A Cambridge Analytica sztori
Fiatal nő sétál a sivatagban, körülötte fesztiválozók, sátrak foltjai és alkonyi színek vibrálnak. A vörös parókás, cyberpunk jelmezes lány egy különös épülethez sétál, feliratot rögzít az oszlopok egyikére; később többedmagával nézi, ahogy a faépítmény lángol az éjszakában. A főszereplőnk Brittany Kaiser, a lángoknak szánt két szó pedig ismerősen cseng mindenkinek, aki csak fél füllel is figyelt arra, hogy mi történik a politika és a Facebook háza táján: Cambridge Analytica, egy adatelemző cég, ami a politikai manipuláció és az adatokkal való visszaélés jelképe lett a Trump megválasztása utáni káoszban. Brittany Kaiser egykori beosztottjuk, és a politikai-emberi jogi botrányokban ő volt az egyik fő szivárogtató – belsős infókat tett közzé arról, ahogy a közösségi szájtos adathalászat segítségével külsős cégek hogyan befolyásolnak választásokat, kikezdve a demokrácia és a magánszféra alapjait. Filmünk, a The Great Hack a hírhedt techcég működését, annak hatásait, a körülötte mozgolódó újságírók, magánemberek, szivárogtatók és üzletemberek portréját mutatja be. Mint már a nyitójelenetből is kiderül, nem minden hatásvadászat nélkül.
Nyílt titok, hogy a netes szolgáltatók, oldalak és alkalmazások az adatainkat gyűjtik. A filmben is elhangzik a közhely:
Információs korszak a miénk,
az adat vált a legértékesebb tulajdonná.
A netes tevékenységünk, kapcsolati hálónk és a magunkkal hurcolt eszközök révén szaporodó digitális nyomok olyan profilok alapjai, melyek révén az ízlésünkre fazonírozott reklámokat tolnak ránk;
a legszemélyesebb szféránk a monopol-kapitalista techcégek (Google, Facebook, Tesla) bányatelepe, és a legújabb típusú, pofátlan marketingstratégiák célpontja.
A Big Data korát éljük, ami nem is a módszerek piszkosságában különbözik el a korábbiaktól, hanem inkább abban a félelmetes hatékonyságban, ahol a felhasználókról gyűlő temérdek információ villámgyorsan alakítható át praktikus stratégiákká – vagy pedig jóslatokká. A filmben megszólaló professzor figyelmeztet rá: a privát beszélgetések után megjelenő, ijesztően témába vágó reklámok már nem is azért bukkannak fel, mert a telefon lehallgat minket, és úgy tematizál nekünk: az ilyesmi még csak nem is megfigyelés utáni tipp, hanem jóslat. A közösségi oldalak, egyéb honlapok segítségével a közvetlen jövőnket igyekeznek gyarmatosítani.
A Cambridge Analytica egy volt a cégek közül, amelyek privát adatok alapján kampányokat gründolnak. Kétes hírnevét azzal szerezte, hogy személyre szabott tartalmakkal, bújtatott, vagy nyilvánvaló propagandával az elnöki székbe segítette Donald Trumpot – de legalábbis részt vállalt a dologban. A módszerük a potenciális választók adatainak hatékony szelektálásán alapult, valamint az amerikai választási rendszer sajátos szerkezetén. Az Egyesült Államokban, a közvetetett, elektori rendszer miatt 3-4 állam kivételével minden területen sejthető a végkimenetel. Ezért a 3-4, bizonytalan államért zajlik a voltaképpeni harc, ők döntik el, demokrata vagy republikánus elnök kerül az élre. A cég tovább finomította a stratégiát – ügyesen temperált médiakampányuk közvetlenül azokhoz a választókhoz jutott el, akik netes profiljuk miatt ingatagnak minősültek – ehhez a profilozáshoz nem kellett közéleti kérdőíveket kitölteniük, politikai megjegyzéseket fogalmazniuk. Elég volt végignyomni egy-egy ártatlan kvízt a Facebookon, például arról, hogy melyik Disney-karakter lennének, ami sok egyéb, látszólag triviális adattal együtt egy személyiség-modellt adott a Cambridge Analytica kezébe. A kampány külön nekik szólt, a személyiségükre, habitusukra lett szabva. A célba vett pár tízezer ember egy háromszázmilliós ország sorsáról döntött.
A választásokat megelőzően a cég az új-jobboldali pártalakulatok alkalmazásában állt, voltak klienseik Európában, közreműködtek a Brexit-kampányban. Elődjük, az SCL katonai színezetű, idegen országokban működő társulás, a pszichológiai hadviselés, politikai mozgalmak befolyásolása a specialitásuk. Brittany Kaiser korábban az Obama kampánystáb tagja volt, fiatal demokrata értelmiségi – 2014 után, ahogy a Cambridge Analytica élére, Alexander Nix alá kerül, már republikánus politikusokkal, üzletemberekkel pózol, az NRA (Nemzeti Fegyveres Egyesület) tagja lesz. Trump győzelme után a zömében demokrata kötődésű média kétségbeesetten keresi a kudarc okait, orosz befolyásról, a választás elcsalásáról beszélnek, aztán kezdenek részletek előszivárogni a cég és a nyertes jelölt kapcsolatáról (többek közt rejtett kamerás felvételek Nixről), előlép Christopher Wylie, egykori alkalmazott, előzőleg úgyszintén az Obama-kampány munkatársa, és borít. Kaiser is meghasonlik, a cég etikátlan viselkedésén túl a Facebook mélyen indiszkrét, kontrollálatlan működését is élesen kritizálja. A felhasználók adataival kereskedő, az álhíreknek, célzott megtévesztésnek helyet adó Facebook nevében Mark Zuckerbergnek kell kínlódnia egy darabig a bíróság és a kamerák előtt, a Cambridge Analyticával kötött üzlet veszélyesebb részeit következetesen tagadja.
A botrány hevében, és annak hatására, hogy Trump győzelmét törvénytelen machinációknak tudják be, sokan elfeledkeznek arról, hogy az adatok alapján felállított demográfiai csoportok tudatos, informatikai rendszerezése, és a kiemeltek szándékos bombázása milyen régi gyakorlat. Nemrégiben jelent meg egy remek cikk az 1960-as Kennedy-kormányt megelőző techno-pszichológiai hadműveletekről (akkori külsős bedolgozónk a demokrata oldalon a Simulmatics nevű cég), de elég csak a Cambridge Analytica szivárogtatóira figyelnünk: Wylie és Kaiser is Obama szimpatizánsai voltak, azé az elnöké, akinek a kampánya elsőként használta tudatosan a közösségi hálóra, internetes népszerűsítésre alapuló horizontális stratégiákat. A dokumentumfilm valamelyest igyekszik a Trump-adminisztráció puszta létét is az alkotmányos szabadság, a demokrácia kudarcának lefesteni, de óvatosan hallgat a választási döntőt megelőző, pártokon belül zajló küzdelmekről, melyeknek legfőbb áldozata a markánsan baloldali Bernie Sanders.
Sanders háttérbe szorításával a demokrata oldal nem csak a rendszerkritikus, piac-szkeptikus élét veszíti, de a hagyományosan balra szavazó, krízisben hagyott dolgozói bázisát is, akik inkább a Trump-féle provokáció mellé állnak – és ezzel kiérdemlik az elmaradott, jobboldali, rasszista jelzőt a hegemón demokrata véleményformálóktól. Bár a választási siker érdekében az emberek legszemélyesebb terébe hatoló, zsigeri hatásokra építő technokrata veszély valós, és a Facebook felelőssége sem csekély abban, hogy a választói csoportok megosztottsága már polgárháborús szintekre lép, az igazság cinikus elferdítése, és a célzott megtévesztés sem a populista új-jobboldal találmánya. A film képsorait belengő tragikum, ami a személyes szabadságunkat, sorsunkat, demokráciánkat féltené az új idők szelétől, a rendkívül tisztességes, demokrata újságírók, akik a külső behatásokra figyelmeztetnek, jobb esetben is naiv hangot ütnek meg. Az egyén szabadsága, döntéseinek köre ugyanis már réges-rég támadás alatt áll, és a támadó nem ismer pártszimpátiát. Ironikus dolog, hogy újabban minden hatalmi formáció a világot eluraló embertelen nyomulás ellenében fogalmazza meg magát (EU-szkeptikus, illiberális, antifasiszta, stb), miközben a gazdasági működés erővonalait érintetlenül hagyná. De a politikai csatározás maximális kiterkesztése a mentális terekbe (ezt hívják totalitarizmusnak, újabban pedig kultúrharcnak), a szabad döntés kizárása közös minimum, ahogy az állandósított forradalmi beszédmód is.
Egy csapatnyi ember meghekkelte a demokráciát, és egy médiaceleb vállalkozót juttattak a világ legerősebb államának az élére – üzeni a film. Kérdés, hogy az emberi jogi vita, amin keresztül a demokráciát védené, nem eleve egy hálás ferdítés-e. Amerikának, az Egyesült Királyságnak mindenesetre megköszönhetjük a legújabb típusú médiaháborút, ami a hiteles politikai részvétel utolsó maradékait is felemészti majd.
Hordós Boldizsár
