Kezdőlap Belföld A Meseország senkié

A Meseország senkié

netmed

Harmadvonalba szorult politikusok a radikális jobboldal idejét demózzák (amikor az még nem kizsigerelt szatellit-párt voltában létezhetett a hazai szélsőségeseknek), és gyerekkönyveket semmisítenek meg, az ellenzéki értelmiség a könyvégetések idejét vizionálja, majd tájidegen neoliberális frázisokat terjeszt. Bristolban a Black Lives Matter-szimpatizánsok a folyóba taszítják Edward Colston politikus, rabszolgakereskedő szobrát. Deák-Sárosi Lászlóban, a Magyarságkutató Intézet munkatársában erős kételyek ébrednek Lázár Ervin könyveivel kapcsolatban, és ezeknek igyekszik a könyvbedarálások keltette hisztéria hevében még gyorsan hangot adni – az ellenzéki értelmiség a könyvégetések idejét vizionálja, majd tájidegen neoliberális frázisokat terjeszt. Bede Márton a maga részéről örülne, ha Jordan Peterson hamarosan megözvegyülne. Egy vidéki gimnázium igazgatója kipillant az ablakon, viszolyogva nézi a kertben a konstruktivista szobrokat, majd petíciót szövegez az eltávolításukról. Magyaroknak magyar színházat akarnak, egyetemistáknak szabad egyetemet. Kultúrharc, állapíatják meg páran, és igazuk van, de nem így, ahogy a résztvevők gondolják; bár erre hideglelős gondolni, sokkal mélyebben van igazuk.

Az utóbbi évek mediatizált, megosztás-orientált politikájában a kultúrharc a (jobbára csak maradványaiban, imitációiban létező) kultúra terében folyó harcot jelöli, ahol a hivatalos reprezentáció módjai ellen aktivisták, véleményvezérek, hivatásos politikusok fenekednek, a kultúra hagyományos intézményei körül (egyetemek, színházak, szobrok, könyvek és egyéb művek) a bevett leosztások, gyakorlatok megkérdőjelezése zajlik. Erőforrásokért zajlik a küzdelem, meg a korábban sérelmet elszenvedők kompenzációjáért. Ennek jegyében a kultúra termékeit igyekeznek eltávolítani a kánonból, alkotókat, szakembereket listázni, az igazságtétel, meg az ideológiai háború mottójával. Folyamatban van különféle kánonok felszámolása, a revizionisták fő eszköze pedig a (netes, virtualizált) nyilvánosság hergelése, részint bűntudatkeltéssel, részint a népharag becsatornázásával. A véghetetlen enerváltság, közéleti inaktivitás és a politikai pangás idejében ezekre az akciókra egy-egy hetek jutnak, a közösségi média nem bír el többet. Új ügy kell, folyamatosan új frontokat kell nyitni, az együttesen vállalt kultúrharc logikája ezt kívánja – az embereket egyszerűen nem foglalkoztatja túlságosan a dolog. És pláne nem túl sokáig.

Az oldalfüggetlen revíziós hadviselés hallatlan előnye viszont, hogy borzalmasan olcsó. Nem kell új értékrendeket kiépíteni, a friss programművek, ha elkészülnek (és merjük őket programműnek hívni) önértékként elég, ha csak a különbözőségüket mutatják fel: nem a korábbi know-how szerint készültek. Más dolgokat tematizálnak. Sérelmi okokból.

Másrészt pedig, a kényszeresen a felszínen tartott ügyek a teljes politikai garnitúrának kedveznek: a jobboldaliak tudnak rettegni a liberális-marxista mételytől, a humanista balosok félhetnek a fasisztoid állampárttól – a teljes képviseleti paletta talál magának legitimációt. Elvégre ezek – és most tessék behelyettesíteni nácival, anarchistával, toxikus férfival, lmbtq-ügynökkel – már a szellemi tereket veszélyeztetik (a gazdasági erővonalakról ilyenkor óvatosan hallgatni illik). A kultúránkat, annak legdrágább kincseit fenyegetik, amikről egyébként elég bizonytalan, halovány fogalmaink vannak. Meg azért olyan rettenetesen nem is érdekeltek minket, amíg ezek meg nem jelentek a fáklyákkal, twitter-bejegyzésekkel bolsevikot játszani.

A kultúrharc igazából nem az ismert felek között zajlik a kultúra terében. A látszólag ismert, de csak ideig-óráig, online botrányok idejére összeálló arcvonalak már rég megegyeztek egymással. A harc a kultúra ellen folyik, fennmaradt szigetei ellen, a funkció ellen, amit a felvilágosodás utáni társadalmakban betöltött. A közös szellemi tér maradványait kell felszámolni, pontosan, mivel senkié sem lehetett igazán, mert politikai műveletektől legalább eszméjében független maradt, és a gyakorlata nem volt könnyen átváltható politikai gyakorlattá (erről meg lehet kérdezni az orosz konstruktivistákat, vagy akár a népi írókat). A maradék kulturális pozíciók befoglalása, a bálványrombolás tudatosan elkésett hadmozdulat: amíg kultúrharcról hazudozunk, sem a képviseleti rendszerek, sem a kultúra csődjéről nem kell beszélni, a háttérben húzódó gazdasági érdekekről pedig jobb, ha nem. Így nagyjából zéró pluszköltséggel mindenki jól jár. Mindenki, aki részvényese a vállalkozásnak, úgy értve – a társadalmak 2-3 százaléka. A gyerekek, a nem hisztérikusak, tanárok és melósok, meg a félresodort egyéb szerencsétlenek, akik szeretnék, ha békén hagynák őket kicsit végre, hát ők jobb, ha nem akarják eldönteni, hogy mit fogyasszanak, mit gondoljanak az értékről. Ha felháborodnak, abban a kéthetes időablakban, az bőven-bőven elég.

Hordós Boldizsár

0 hozzászólás
2

Kapcsolódó cikkek