Tudjuk milyen személyiségtípusba tartozunk? Szangvinikus, kolerikus, melankolikus vagy flegmatikus alkat vagyunk?
Az élet rejtélyes természetéhez tartozik az a törekvés, hogy minden élőlénynek sajátos jelleget adjon. Az egyediség az egész világban érzékelhető jelenség, még akkor is, ha az egyszerű életformák esetében csak nehezen tudjuk a megkülönböztető sajátosságokat felismerni. Egy élőlény minél egyszerűbb, annál kevesebb egyedi jelleget fedezhetünk fel, de minél komplikáltabb egy élőlény, annál több lehetőség van az egyedi jelleg felfedezésére. Például két szúnyog között kevesebb egyedi jelleget fedezhetünk fel, mint két kutya között. Az ember pedig a leginkább egyedi jelleget öltött személyiség.
Lelki téren sokkal nagyobbak az egyéni különbségek lehetőségei, mert a lélek élete még a test életénél is gazdagabb. A temperamentum az egyik olyan lelki alkotóelem, amely befolyásolja személyiségünk alakulását. A személyiségtípusok az emberek kategorizálását szolgálják pszichológiai szempontból.
Ha megértjük és felismerjük a személyiségtípusok közötti különbségeket, jobban megérthetjük az emberek kommunikációját és a viselkedésük indítékait. Mindegyik személyiségtípusra más-más viselkedésforma jellemző és mindegyikhez bizonyos jellemvonások is köthetőek.
A személyiségtípusokat Jungnál az introvertált (befelé forduló) és az extrovertált (kifelé forduló) beállítottság szembeállítása adja.
A kifelé forduló (extrovertált) személyiség szangvinikus, kolerikus vérmérsékletű, aktivitása főleg a külvilág felé irányul. Az a célja, hogy megváltoztassa a világot. Az extrovertált személyiséget minden új, ismeretlen helyzet csábítja, többnyire előbb cselekszik, csak azután elemzi a helyzetet. Tettei gyorsak, habozás, mérlegelés nem lassítja.
A másik típus a befelé forduló (introvertált), melankolikus vagy flegmatikus vérmérsékletű, meggondoltan, lassan cselekszik, félénk és bizalmatlan. Állandó problémája a környezethez való alkalmazkodás. Ugyanakkor mérlegel, így döntései átgondoltak és felelősségteljesek. [Mindezeket később természetesen részletesen kifejtjük.]
A temperamentumot a szellem és a lélek határozza meg, és testileg jut kifejezésre. A lélek hatása ugyanis mindig a testre irányul, és ezen keresztül jut érvényre. A temperamentum így a test megjelenésében, mozgásában jut kifejezésre, de különösen az ember arcán tükröződik, azokban a vonásokban, melyeket az öröm, a fájdalom, a remény vagy a csüggedés látszik. Az bizonyos, hogy értelemmel és akarattal temperamentumunk befolyásolható, és ezt meg is kell tennünk. A temperamentum azonban mélyebben lakik, mint a tudat. Ez abból is látható, hogy temperamentumunk akkor mutatkozik meg a legvilágosabban, amikor tudatunk és akaratunk a legkevésbé ellenőrzi magatartásunkat
Olyan ez, mint a forrásvíz, amely színét és ásványi tartalmát a föld mély rétegeiből hozza magával. Ugyanabból a forrásból mindig azonos természetű víz folyik. Rajtunk múlik, hogy hasznosítjuk-e vagy nem; mire használjuk; és hogy elégedettek vagyunk-e vele, vagy valamiképpen javítani akarunk rajta.
Ezt az igazságot nem szabad úgy értenünk, mintha egy ember temperamentumának bármi köze lenne a jelleméhez. Éppoly kevés köze van az erkölcshöz is. A temperamentumunk az értelem és az akarat segítségével a jó vagy a rossz szolgálatába állítható.
A temperamentum a lelki élet működésével van összefüggésben: megérinti a lélek egyik billentyűjét vagy húrját, és azt rezgésbe hozza. Ezenkívül meghatározza a tempót is, amely a lélek és a test természetes ritmusát szabályozza. Mindkettő — a rezgés és a ritmus — attól függ, hogyan hozza a temperamentum életünk különböző elemeit — érzéseinket, értelmünket, akaratunkat — egymással összefüggésbe, vagy másként kifejezve: hogyan játszik ezen a hangszeren. Ahogy a nagy zeneműveket kevés hangjegy segítségével, csupán ezek egymáshoz való viszonyának változtatásával komponálják, ugyanúgy a különböző temperamentumok a lélek különböző alaphangjaiból állnak össze, amelyek végtelen sok variációban hozhatók összefüggésbe egymással.
A „temperamentum” szó eléggé ismert; többé-kevésbé mindannyian tudjuk, mit jelent, mégis, mielőtt a különböző temperamentumokat egyenként pontosabb vizsgálat alá vetnénk, nézzük meg közelebbről magát a szót:
A temperamentum szó latin eredetű, és jelentése: „helyes keverék”, a mi esetünkben a testnedvek keveréke. Ez arra a régi orvosi elképzelésre utal, amely szerint a test négyféle folyadékot, nedvet tartalmaz: nevezetesen vért (sanguis), sárga epét (cholos), fekete epét (melancholos) és nyálat vagy nyákot (phlegma). Úgy vélték, hogy az emberek temperamentumbeli különbségei, ezeknek a nedveknek a különböző keverékétól függnek. A temperamentumokat négy típusra osztották attól függően, hogy a négy nedv melyike van túlsúlyban. Ennek megfelelően nevezték el a temperamentumokat is:
- szangvinikus: vérmes, meleg, eleven;
- melankólikus: sötét, komor;
- kolerikus: forró, heves;
- flegmatikus: hűvös, lassú, lomha.
Ez a felfogás természetesen már régen tévesnek bizonyult, a temperamentumok nem a testnedvektől, vagy testünk bármely más részétől függnének. A megnevezések azonban megmaradtak, és így a négy típus is. Sokan úgy vélekednek, hogy a temperamentumkülönbségek attól függnek, hogyan reagál valaki a környezetéből nyert benyomásokra. A „reagál” kifejezés szó szerint visszahatást, „válasz-cselekvést” jelent. A pszichológia területén a reakció azt a lelki aktivitást, cselekvést jelenti, amelyet egy külső befolyás vagy inger kivált. A temperamentum tulajdonképpen a lélek válasza környezetére.
A temperamentum típusokat sohasem fogjuk pontosan úgy fellelni őket, mint ahogy itt leírjuk.
Minden személyben a temperamentumok valamilyen keveréke alakul ki, és nincs olyan egyén, aki valamelyik temperamentum „vegytiszta” példája lehetne.
Akkor miért soroljuk ebbe a négy kategóriába a személyiségtípusokat, ha az életben így soha nem fordulnak elő és csak a képzeletünkben léteznek? A válasz így hangzik: Minden gondolkodás abból áll, hogy egyes jelenségeket vele rokon jelenségek csoportjaiba sorolunk; ezeket a csoportokat nevezzük koncepcióknak vagy fogalmaknak. A „kő” szó gyűjtőfogalma alá besoroljuk az összes követ anélkül, hogy különbséget tennénk színük, alakjuk, nagyságuk, súlyuk, keménységük vagy értékük között. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ún. általános értelemben vett kő nem létezik. Egy koncepcióról, fogalomról van tehát szó, amely csak a képzeletünkben létezik.
Az ilyen koncepcióknak vagy elképzeléseknek mégis rendkívül meghatározó a jelentőségük. Hozzásegítik az embert a dolgok átfogó meglátásához és — egy koncepción alapuló besorolás révén — a mindennapi életben szerzett végtelenül sokrétű benyomásnak és ezek összefüggéseinek megértéséhez. Fontoljuk csak meg egy pillanatra, hogy mi lenne akkor, ha nem lennének ilyen általános kifejezéseink, mint ember, állat, fa, kő, víz, ló, kutya, tehén, macska… Ugyanígy érthető és hasznos számunkra, ha a személyiség sokrétű vonásait specifikus fogalmak körébe gyűjtjük, és ezeket a négy temperamentum neveivel jelöljük.
Tehát mindennek gyakorlati jelentősége van. Senkiben nem található meg a temperamentumnak az a szélsőséges vagy ideális formája, Mindannyiunkban a temperamentumok kombinációi találhatók, és senkiben sincs meg ugyanaz a kombináció. Ha például valakiről azt állítjuk, hogy szangvinikus — ezen bizonyára nem azt értjük, hogy más vonások hiányoznak belőle, hanem csak azt, hogy az ő temperamentum-keverékét a szangvinikus jelleg uralja. Pontosan ezt figyelhetjük meg a legtöbb kombináció esetében: egy uralkodó temperamentum és egy másik- vagy akár a többi három — kísérő vonásainak összjátékát. És éppen ebben rejlik a korrekció lehetősége — valódi lehetőség, ahogy azt a következőkben látni fogjuk.
A folytatásban: I. A SZANGVINIKUS (Kérjük látogasson vissza oldalunkra!)
