Daniel Kehlmann regényében két fényes elme, paradigmák szülőatyjai viaskodnak a korral, saját természetükkel, és a minden elgondolást szétziláló, makacs idővel. A regényalakok eredetije, Gauss és Humboldt csakugyan egymás kortársai voltak, bár inkább ihletői a főszereplőknek, semmint egy lelkiismeretes életrajz tárgyai: Kehlmannt jobban érdekli az egymástól radikálisan különböző, de egymás hatása alatt álló zsenik toposza, meg az olvasóközönség szórakoztatása. És közben átszüremlik valami abból a melankóliából, ami a világ egészét egy rendszerbe foglaló, mélyen emberi és olykor tragikus (a szöveg esetében: tragikomikus) vállalkozások sajátja. A regénybeli Gauss egyik deprimáltabb pillanatában azon mereng, milyen kiábrándító lenne, ha kiderülne, a világot csak hozzávetőleges, átmeneti szabályok működtetik, a dolgok veleje random, véletlenszerű – a törvényalkotók, nyughatatlan tudósok paranoiája gyötri.
Amíg Humboldt a bolygó felszínét egy összefonódott egészként fedezi föl az emberiségnek, éghajlati övek komplex sávjaival a magasba nyúló hegyek ritkuló levegőjében, messzi kontintensek változó ökoszisztémájú, veszélyes vidékein, Gauss egész életét egy helyen, saját városában tölti, csillagvizsgálót építtet, matematikai rendszereket dolgoz ki, égitestek pályáját jósolja meg, és rettenetesen szenved kiábrándítóan hétköznapi rokonságától. Humboldt új és új felfedezéseket tesz, teljes tudományágakat alapít, de mintha mindig menekülne, mozgásban kell maradnia. A regényben csak egy epizódra találkoznak össze, a közös kaland, félig botrányos, de termékeny ütközés nagy része így is csak írói lelemény.
Ami bizonyos francia filozófusoknál a nagy modern projektek sírja felett megszervezett halotti tor (és a szélesebb közönség számára a végképp követhetetlen stílusjátékok purgatóriuma), az Kehlmannál abszurd humorba forduló, örök emberi rezignáltság, és nem utolsósorban mese. Nem igyekszik új stílust teremteni, programművet alkotni, vagy épp posztmodern kényszerrel az írás mikéntjére reflektálni, csak láttat – és ebben a láttatásban rejlik ám az excentrikus zsenik mítosza felett érzett finom iróniából, meg a tényleges csodálatból is valami, már ami a két tudósunk heroikus fafejűségét illeti. Teljes gondolkodásukat (nem minden önzéstől mentesen) csak azért is egy felsőbb cél felé irányozzák, miközben környezetük minden gesztusával győzködi őket: higgadjanak le, beszéljenek a szeretteikkel, és inkább egyenek egy kis káposztás metéltet.
HorBol
