Vigyél el, az a jó, ha meg se kérdezel
Hogyha kézen fogsz és elviszel, vigyél el
Vigyél el, mikor elköszönni nem lehet
Mikor elszakadni nem merek, vigyél el
Katona Klári
A mozi- és programzárlat mellett régi filmeket veszünk elő, és sorra került ‘77-ből a Harmadik típusú találkozások is, mára jócskán anakronisztikus darab, Zsigmond Vilmos képei egészen gyönyörűek, az arcokat, tekinteteket éltető közelik, és átfogó, a hollywood-i aranykort idéző nagytotálok váltakoznak benne. Már csak ezért is megéri belenézni. Tulajdonképpen egyetlen szép, fiatal ember sincs benne.
Egyébként meg, korlelet, kordokumentum, ekkor Hollywood még tényleg képes álomgyárként működni, és a rendezői és írói széket egyaránt elfoglaló Spielberg még el tudja hitetni velünk, hogy őszintén hisz a giccsben. Az effajta szégyentelen bizakodás, meg kollektív eszképizmus ma már a Marvel-filmek foglalatában is hamiskás lenne. Nekünk mostanában egzisztenciális válságukat élő, magányos hősök kellenek, akik fegyvertársakból barkácsolnak maguknak családot. (Ez a mélabús, karcos pátosz a Fast&Furious sorozat darabjait, meg a gyerekfilmeket is áthatja).
Hetvenhétben járunk, valamelyest oldódik Amerikában a Vörös Ellenségtől való félelem, és ugyanekkor kezdenek kiégni a ‘68-as lázadások, mozgalmak utolsó, renegát kis lángjai, a hippilét csömörbe fullad. Egyfelől az új bizakodás egyik zászlóshajója ez a film – a sci-fik közmondásos tisztasággal jelenítenek meg szorongásokat, meg úgy általában nagyobb volumenű társadalmi folyamatokat. Amikor a becsületes állampolgárok közé furakodó szovjet kémektől kell félni, a mozik alienjei erőszakos, fondorlatos alakváltók, akik kedvüket lelik a vidéki lakosság abuzálásában. A paranoia enyhültével már óvatos bizalommal lehet fordulni a Külső Idegen felé – talán békés szándékkal közelít. Lehet, hogy van egy közös nyelv, egy közös szótár, az erőszakon túl. (Ami filmünk szerint a legérzelmesebb, és legkönnyebben matematizálható médium: a zene)
Másrészt, a társadalmi mozgás, fejlődés horizontja igencsak leszűkül, a kapuk, amelyeket a hatvannyolcas lázadók így vagy úgy, de keményen döngettek, zárva maradtak – vagy épp új, zavarbaejtő ajtókra nyíltak. Az átlagember számára a létbizonytalanság korszaka köszönt be, a már modorosságig gúnyolt amerikai álom színt vált a fejekben. Kevésbé lehet hinni a becsületes munkával kivívott, jól megérdemelt sikerekben – egyre kevésbé van fölfele mozgás, kilábalás az elszürkülő nyugati életekből. Ha csak nem a tényleges álmokba lépünk, űrhajók fedélzetére.
A film szereplői sikertelen, nem túl szimpatikus, és nem egészen komplett kisemberek, plusz izgága, nemzetközi tudóscsapatok – furcsa kombináció, a mai vásznakra aligha kerülhetne, de mégis az egészet áthatja valami homályos szellemiség, nincs egyetlen, valódi főszereplőnk, a kamera tömegeken, áramló embercsoportokon, meg névtelen, szabálytalan arcokon időzik el. Richard Dreyfuss remek a monomániás, családromboló villamosmérnök szerepében, de nem kevésbé jók a belső terek, kacatokkal túlzsúfolt, egyszerre ismerős és nyomasztó lakásbelsők, ahonnan a szereplőink valami megnevezhetetlen, távoli ígéret felé ácsingóznak. Saját sorsuk már csak erre a külső hívásra tekeredik fel, a maguk életében, köreiben nem lehet dolguk már, nincs perspektívájuk.
Nem egy jó film a Harmadik típusú találkozások, nem is teljesen őszinte, habár még helyenként hatásos, meg ravaszul naiv tud lenni, viszont a mai kínálatba ritka vonásokat csempészhetne. Kevés filmben láthatunk hihető, esendő karaktereket egy náluk nagyobb dilemma fogságában. Emberi csoportokat egy közös vágy igézetében. És még csak megkedvelnünk sem muszáj őket – az átélhetőség bőven elég.
HB
