Fiatal informatikus pár valahol a közeli jövő Kaliforniájában, egyikük honkongi disszidens, másikuk orosz, egy kutatás-fejlesztéssel foglalkozó vállalatnál dolgoznak. Egy menő, babzsákokkal meg neonfeliratokkal teleszórt, Szilícium-völgyi cégnél, ahol a flanelinges, Jézus-szakállas nagyfőnöknél csak az ízlésesen ragyogó kislányfotók, illetve a gigantikus Jeff Koons-parafrázis a furcsábbak, valami családi tragédia lehet a főnök múltjában, sejtjük meg, és az orosz fiú bebocsátást nyer a fejlesztési részlegre – ez lenne az ominózus Devs – ahol valami még-még nyugtalanítóbbat lát, majd olyan eszközökhöz nyúl, amikhez nem kéne. Nem mellesleg a főnököt (aki a néhai Steve Jobs-ra hasonlít, még a szülinaposcsákó-méretű spanglikkal és ezoterikus kurzusokkal foglalkozó korszakából) Nick Offerman játssza, akit eddig bajuszos-barkácsboltos mély-amerikaiként láttunk csak, ő most a nagy, vizenyős szemeivel mered a szereplőkre, képernyőkre, saját múltjába, az ő magába forduló Ödipusz-tekintete alatt sodródik mindenki valami megállíthatatlan krízis felé.
Már az első részben látjuk, úgyhogy nem marad titok, a Devs egy magnetikus szarkofágban lebegő tömböt, és a mélyén ülő kvantumszámítógépet jelenti, ami a korábbiaknál végtelenül nagyobb teljesítményű – olyannyira, hogy a teljes múltat és a jövő egy részét is képes képpel-hanggal szimulálni. A technikai részleteket jótékony homány fedi, de rendszeresen nézünk rá a háromfős fejlesztői csapatra (egy fagyos, álmatag nő, egy mikulásforma bácsi és egy metálpólós kisfiú), akik az aranyló térben, képernyők előtt állnak, mint a maradék három csoki a Ferrero Rocher-dobozban, és folyamatosan rácsodálkoznak valami új trükkre, amit a kvantumszámítógép produkál. A sorozat ezen szála nem túl jótékony Űrgammák-emlékeket kelt – hiába tárgyal ki a kellemesen diverz szupercsapat mindenféle Gyönyörű és Vészjósló Dolgot, ami a Képernyőn Történik, a nézők többsége nem fog a fotel szélére ülni izgalmában, ha a kvantumfizika koppenhágai értelmezése ütközik Everett sokvilág-hipotézisével, szigorú determinizmus a randomitással – a tudományos felvetéseket ismerőknek meg inkább ügyetlen mókolás lehet a dolog (a kvantumszámítógép nem mindenható, magasabb számítási teljesítmény, több adat nem egyenlő realisztikusabb modellekkel, multiverzum és sokvilág nem ugyanaz).
A pontatlanság nem is lenne gond, mert rendezőnk, Alex Garland szokás szerint globális szorongásokról metaforál, nem is tulajdonképpeni sci-fit gyárt (ld. még: Ex Machina, Expedíció), őt az önmagától, humánumától is megfosztott, végletesenelidegenedett emberi alany érdekli. Sorozatunkban ez nyomasztó fizikai világképek versengésével képeződik le, melyeket már csak bajosan tudunk kétköznapi tapasztalathoz kapcsolni, illetve a kaliforniai technokrata elit rejtélyes machinációival, akik az adataink alapján teljes életünket, minden döntésünket képesek screenshotolni, egy rideg patkánylabirintus kísérleti állatai vagyunk a számukra – vagy pedig, jobb esetben, puszta eszközök valamiféle absztrakt cél eléréséhez. Az adathalász, monopol-kapitalista digitalizációban rekedt ember személyisége online perszónákra hasadozik, ideje és sorsa névtelen algoritmusok prédája lesz – akárcsak a sokvilág-elmélet új és új leágazásokba szájadzó univerzumaiban, az “én én vagyok, a múltam rögzített, a jövőm szabad” paradigma egyre inkább tűnik naiv utópiának, semmint reális megállapításnak.
A személy szemszögéből a saját valósága és a környező realitás radikális feldarabolódást szenved el, ” ugyanakkor érzi, hogy a tevékenységét figyelő tudattalan intelligenciák tükrében lehetőségei mindinkább szűkülNEK, a cselekvés és választás ablaka végtelen kicsire apad”. Saját maga számára egyszerre a horizontális síkra szétterülő, megfoghatatlan hullámfüggény, “megmérése” pillanatában pedig végletesen, térben és időben meghatározott részecske.
A sorozatban csak megsejtetett tudományelméleti és társadalmi vonulatok idegenségét Garland kisszámú szereplőgárdával, emberi motivációkkal (párkapcsolati krízis, halott feleség és kislány) valamint szép képekkel igyekszik ellensúlyozni, közepes sikerrel. A részek tempója álomszerűen lassú, a színkódolás és a design miatt is mintha mézbe merülnénk – a kaptárszerű fejlesztési részleg közepén sárga fémrovar, high-tech anyakirálynő, a kvantumszámítógép várakozik, amiről nem győzünk újabb és újabb esztétizáló félközeliket nézni. Sajnos az egymásba gabalyodó sorsok nem túl átélhetőek, szereplőink közlésvilága (az agresszió ritka berobbanásait leszámítva) valahol egy Mundruczó Kornél-film és egy délutáni csendespihenő között csúszkál, bár – a színészvezetésnek, szellemes szituációknak meg a korrekt színészeknek köszönhetően – pont a leülős, kis léptékű és emberibb momentumok a jók, az időnkénti bűndrámázás szervetlenül hat, sokkolni nem képes. A kortárs film rákfenéje a jó karakterek, hiteles párbeszédek teljes hiánya, Alex Garland becsületére legyen mondva, ezt nem a sorozatokra oly jellemző erőltetett háttértörténetekkel kompenzálja – a sorstragédiák, személyes motivációk vázlatosak, nincsenek Nagy, Érzelmektől Fűtött dialógusok a mozgatórugókról, szereplőink rezignáltan, csöndes eltökéltséggel várják a jövőjüket, amiben vajmi kevés szerepe lehet az ő terveiknek, a múltjukból lepárolt tanulságoknak.
Bár roppant fontos dolgokat kapirgál a Devs, részleges sikereit mégsem ebben a közvetítői szerepben éri el – a problémák tálalása hol túl esztétizáló, hol túlzottan is didaktikus. Egy-egy visszafogott, jól megszerkesztett pillanata viszont igazán érdekes. A sorozat végefelé egy asztal mellé kerülnek az egymásra vadászó felek, de a szokásos pszichológiai hadviselés, megemelt tétek elmaradnak – este van az amerikai konyhában, két nő beszélget, egyikük apatikus és pedáns, a másik bosszús; rosszul leplezi, hogy fél. Így bomlik ki köztük a nyomasztó dilemma az emberi szabadság hiányáról – meglehetősen lapos félmondatokban. Ahogy végeznek, a kamera az utcára lép, ahol a két kispadra terelt férfi – vállalatigazgató és megkínzott segítő, egymás ellenségei, mindketten passzív boyfriendek – frizbiznek egymással az éjszakában, autók zörögnek a háttérben, tetőkre hajlanak a sötétlő pálmafák. Szép kép a múlt és jövő szimmetriájáról, a közelgő válság éjszakájába lépő emberiségről, a férfiak háttérbe szorulásáról és nők előretöréséről. A terveit, akaratát vesztett, tehetetlen szemlélőről, aki egy embertelen végletek közé feszített pillanatban létezik, és csöndben játszik, figyel, ahogy felszámolódik körülötte a világ.
Hordós Boldizsár
