Jó messzire került tőlünk a háború. Miközben lassan kihal az utolsó generáció, ami még a saját szemével látott amerikai bombázógépeket a falu egén, azért a fegyveres konfliktusok távoli – bár mind közelebb és közelebb kúszó – moraja háttérzaj marad, idegen földeken dúl végig, viszonylagos kényelmünk alaphangjaként.
Kurt Vonnegut amerikai író az ötvenes évek után a csatlósországokba telepített nagyhatalmi vérengzéseket harmadik világháborúnak nevezi – és ennek nyomán azért kimondható, hogy nem is a béke összmennyisége növekedett ‘45 óta (ahogy azt nyugati szerzők szeretik levezetni), hanem az atomfenyegetés terhe alatt, meg a háttérországok lakosságának megnyugtatására a konfliktusok szórása, időbeli kiterjedése változott meg, szövetséges államokba, meg helyi viszályokba történő kiszervezése zajlott le.
A szerencsésebb államokban uralkodó béke, a piacközpontú parlamentáris demokráciák megannyi előnye örökké az időben-térben távoli vérontások megsejtésével (és egyfajta kollektív rossz lelkiismerettel) jár együtt. Ebben a nagy, veszélyes alkuban a fegyveres harc víziója, a totális pusztulás ígérete a jelenlegi rendszerek görcsös megtartásának üzemanyaga marad, másrészt a közös fantáziák ihletője lesz. Jobboldali szervezetek, borúlátó családapák a „jövőbeli harcokra” készülnek, tartós élelmiszert és hadászati ismereteket halmoznak föl, a mainstream mozifilmek pedig kiábrándult szuperhősöket küldenek a vászonra, ahol a vértől-koromtól sötétlő jövőt csak az emberi élet értékébe, meg a liberális humanizmusba vetett töretlen hit térítheti a giccs felé. Hol van már a késő nyolcvanas évek naiv, eszképista giccse? A kortárs álmodozást puskaporral, meg keserű egzisztencializmussal illik fogyasztani.
Ahol az általános szorongást a „Háború-Rossz/Béke-Jó” paradigmában csak néha-néha oldja a moralizáló lendület, ami az Igazságos Háború megvívására ösztönöz (induljon az a terror, a drogok, vagy a külső behatoló ellen), egy konfliktusban való részvételt már az alapismereti előkészület szintjén is kényelmetlen elképzelni. Erős kettősség figyelhető meg a sorkatonaság, a militarista táboroztatás körüli, igen fárasztó témázgatásokban. Az értelmiségi pacifisták diadala a sorkatonaság eltörlése, ami sokak számára a tekintélyelvű becsicskulás, fölösleges megaláztatások és avíttas, hidegháborús ideológiák gyakorlóterepe marad. A másik tábor szerint, akik javarészt még résztvevőként, vagy konzervatív politikusként nyilatkoznak, a katonaságnál tanult fegyelem gyorstalpaló az életben való helytálláshoz, a bajtársiasság megéléséhez, emberi korlátaink kiterjesztéséhez, és a jelenlegi generációk tunyasága, passzív depressziója jó részben a közösen vállalt, célelvű edzés hiányában válik népbetegséggé.
Mindkét álláspontban van némi igazság. A kérdés inkább az lenne, hogy meg kell-e elégednünk azzal a felosztással, ahol sarkos problémák – mint a háborús készülődés, a hadsereg fenntartása és belső szerkezete, a tekintély, hierarchia szerepe a nevelésben – politikai irányvonalak mentén vannak tárgyalva, és az oldalak identitásához szorosan hozzátartozik a másik érveinek tagadása, a megértésre irányuló erőfeszítés teljes hiánya. Jellemző a kizsigerelt, identitás vezérelt nyilvánosságra, hogy bizonyos állásfoglalásokhoz eleve adva vannak egyéb véleménykörök: az urbanizált, balliberális érzelmű (vagy csak egyszerűbben: nem jobboldali) szavazók szükségszerűen undorodnak az autoriter neveléstől, a katonai gyakorlatok mögött felsejlő erőszaktól, a jobboldali (vagy inkább: nem balliberális) szavazók ritkán használnak tekintély-ellenes érveket, amik az egyének, közösségek szabadságát, méltóságát védenék. (A jobboldal alkalmazkodóképességét mutatja, hogy újabban a szélsőségeseik is kisebbségvédelmi, szabadságjogi kérdésként kezelik a saját kirekesztettségüket).
Bár a hasonló lövészárok-harc bizonyos kényelmességgel jár, ami az identitásunk kialakítását illeti, valódi haszna a létező politikai garnitúráknál csörög ki, akik támogatottságuk, létjogosultságuk majdnem egészét ebből a látszatkonfliktusból szerzik, meg abból, hogy a vitaképes lakosságot eltávolítják a lényegi kérdésfelvetésektől. Próbáljunk meg egy belpesti hipster kocsmában a honvédség gyarapításáról érvelni, vagy egy hagyományőrző fesztiválon arról, hogy a hadseregek működését legalább is közös európai szabályok szerint kéne működtetni, az emberi jogok szigorú betartatásával!
Mindenesetre elég visszás dolog, hogy egyfelől az emberi élet értékéről, a béke fontosságáról szóló hozsannázást hallgatjuk ezer és ezer csatornából (beleértve a filmjeinket, újságjainkat, híradásainkat), és irtózunk a háborús gyakorlatokba való bevonódástól, ugyanakkor az életmódunk messzi-messzi földeken lefolytatott kíméletlen harcok révén maradhat a mai állapotában. Amíg ez az összefonódás nem szűnik meg, talán érdemes a határainkon belül folyó polgárháborús véleménycsörtéket, és a megszokott skatulyákat felszámolni. Talán meglátni a katonai képzésben rejlő kollektivizáló erőt, a közösség élményét, még Ottlik visszaemlékezései ellenében is. Túl sok módunk nem maradt rá.
HorBol
