A filmes kínálatban tátong egy jó nagy hasadék. Vannak egyrészt a multiplex mozik vásznára, szélesebb közönségnek szánt, fogyasztási palettákat lefedő zsánerfilmek, másrészt (általában a költségvetési mérleghinta könnyebbik felén) szerzői filmek, amiket jobb híján, és némi rosszmájúsággal művészfilmeknek szokás hívni. Köztes alkotások csak ritkán, és a hasadék két partján a vekengő embertömegek, akik bizonyos rossz lelkiismerettel voksolnak le a fogyasztási preferenciáik mellett, mondván, egy pluszos élményért, látványos két óráért, vagy némi jóindulatú sznobéria miatt még senki ne érezze rosszul magát. A probléma persze nem is az ízléssel lenne, hanem a társadalom felhasogatásával egymástól elidegenített csoportokra, amely csoportok (legyenek azok nördök, autórajongók, érzelmileg kielégítetlenek, falusiak, művészeti egyetemisták, stb) egymásra és saját magukra már sztereotip vonások mentén képesek csak tekinteni. A ‘saját magukra’ verzió egyébként a veszélyesebb.
Martin McDonagh az egyik ritka figura, aki filmjeivel hidat képez a bejáratott kategóriák között, hogy ugyanazon gesztussal meg is bontsa azokat. A Három plakát Ebbing határában szereplői élethelyzetükből adódóan is sztereotip figurák, a konfliktus jellege is ismerős lehet, főleg az amerikai bűnügyi realityk követőinek. Az Egyesült Államok közepén fekszenek az úgynevezett ‘flyover state’-ek, ami az óceánparti városlakó népesség zanzás bunkósága az unalmas-vidéki-elmaradott háromszögébe kényszerített Közép-Amerikáról, ahova a filmek főhősei legfeljebb nosztalgiázni, gyanús kisvárosi események után nyomozni, vagy a bigott/rasszista/sorozatgyilkos helyiektől rémüldözni indulnak. Ha fáj, és okkal fáj nekünk az a felosztás, ami Magyarországot a Budapest-Vidék régiókra tagolja, érdemes a globalizált médiapiac alaphangjait fújó amerikai filmgyártás kezét is figyelni az ügyben. Újabban az elhazudott regionális ellentétekre magyar műsort is kapunk, aminek nem lehet eléggé örülni (Mi kis falunk, Bödörék, Kojot).
Tudatos húzás McDonagh részéről, hogy a filmben egymásnak feszülő, a maguk módján az igazságot képviselő helyiek az elvárt élethelyzeteket, alapfelállásokat veszik föl: a suttyó férje által bántalmazott, nagycsaládos anya küzd a fafejű seriffel, illetve a minimum szalonrasszista helyi rendőrséggel, miután egy gyilkos végzett a kamaszkorú lányával – főszereplőnk szeretne végre valós nyilvánosságot nyerni a botránynak, ami a kisváros óvatos tagadása, elhallgatása alá merül. A filmben persze nem a gyilkos kiléte, vagy a nyomozás a lényeg: görög tragédiákhoz hasonló, feloldhatatlan konfliktusok a városlakók, a rendőrök, és a gyászoló anya közt, ahol a fajgyűlölő redneck járőrnek, és a halott nővér ügye mellett negligált fiúgyereknek is jár egy fordulópont, egy-egy megnyíló szemszög, aminek mentén a karakter jellemfejlődése válik lehetségessé – és egyben a nézőé is.
A kritikai szellemiségű művészetelmélet (gyakorlatban ritkán alkalmazott) mániája a nézői elvárások, természetesnek vett határok felbontása, azok alapjaira való rákérdezés: a három plakát Ebbing határában úgy tesz eleget ennek a funkciónak, hogy közben végig élvezhető film marad, és a szereplők lelkébe való mélymerülést, sajátságos kálváriájukat az eddig nagyjából elfogadottnak, és teljesen okénak vélt vidékiamerikaizás ellenében mutatja meg. Viszont nem programműként teszi ezt (tehát nem ideológiát gyárt), hanem emberi sorsokat feszít egymásnak, amely sorsoknak külön-külön van kapcsolata az igazsággal. Ezeknek a sorsoknak a karikatúra-szerűsége a kisvárosi bűnfilm műfajának tett gesztus, és szereplőink jellemére csak ritkán nyomja rá a bélyegét a modellépítő jelleg. Néhol azért kiszól a cselekményből a Szerzői Szándék, egy-egy didaktikus rész sérti csak a jól megszerkesztett elbeszélést.
A Három plakát Ebbing határában az olyan filmek, alkotások, kulturális megmozdulások képviselője, amelyek a részeire szakított, reakcióiban mégis gyanúsan együtt mozduló nyilvánosságot (még ha rövid időre is) de közös platformon akarják tudni, viszont – és ez rettentő fontos – ezt nem egy álhumanista nyálaskodás szemszögéből valósítanák meg. A film szereplői, bár egyenként megérthetőek, csak úgy tudnak a megoldás irányába mozdulni, ha kemény feladásokra kényszerülnek, vagy épp a jó pillanatban halnak meg. Nincsenek egyszerű megfejtések, tiszta, föloldható dilemmák, üzeni McDonagh, valamit mégis muszáj lesz tenni. Valamit, de nem a könnyűt, és nem mindegy, hogy hogyan.
HorBol
