A hazai online újságírásban és a technokrata tinédzserfiúk köreiben töretlen népszerűségnek örvend Elon Musk. Ezt a képet még az sem látszik árnyalni, ha a cégvezér gyermekmentő búvárokat pedofiloz le, vagy az új típusú enterpreneur-kapitalizmus fétistárgya, a Tesla is bajlódik a beígért gyártási számok tartásával – persze az ilyen kukacoskodást könnyű lenne az újságírói kicsinyesség számlájára írni. Elvégre Musk a tudatos médiahasználatával, merész befektetéseivel a technológia-központú jövő előfutára lenne, meg az amerikai vállalati mítoszok csak-azért-is-megcsinálom cégalapítója. De a helyzet azért nem olyan egyszerű. Amit a – jobbára elég lagymatag – bírálatok Musk vállalkozásainak gyengeségeként detektálnak, az pont a szükségszerű összetevőjük. Az egyre inkább virtuálissá váló “megtermelt értékek” és az ezektől elszakadó pénzügyi spekuláció korában a következetesség, a megbízhatóság és a tetemes haszon nem számítanak valós mérőszámoknak. De erről valamivel később.
A Marsra kívánkozó jövőhívőkön túl Musk azoknak is dobott csontot, akik az emberi agy, a gondolat hatalmának kiterjesztésével foglalkoznak. A Neuralink nagyjából ezen, félig medikális, félig ezoterikus törekvéseknek a jegyében formálódik. A cég hivatalos célkitűzései közt az agyi zavarok, idegi eredetű mozgásszervi bajok gyógyítása, valamint a gondolatátvitel, emlékarchiválás is szerepel – aki a felvetett megoldások gyakorlati vetületéről olvasna, az a Qbit igen alapos összegzésében tovább kutatgathat. Ami a jelen cikk szempontjából érdekes, az a vállalkozás amalgám, virtuális jellege.
A Neuralink az agy-számítógép interfészek egy új változata (lesz majd, ha kész lesz), a koponya belsejébe ültetett elektródák segítségével adatot közvetít az agy, és a rácsatlakoztatható hardver között – ez a kapcsolat potenciálisan kétirányú, tehát az agyból érkező, és az abba bevezetett ingerület is a Neuralink csatornáit használja. Az idegi tevékenységet kiterjesztő, annak zavarait orvosló gépi áthidalás már nem új találmány, a technológia fő kihívását a sávszélesség növelése jelenti. Fontos, hogy a gép által rögzített agyi parancsok minél kisebb időablakban kapjanak külső választ, legyen ez egy robotikus végtag mozgatása, vagy gondolati elemek felismerése – ezen a téren a Neuralink jelenlegi fejlesztései nem bizonyulnak forradalminak. Ami Musk vállakozását a különféle intézményi kutatásoktól elkülönböztetné, az a műtéti beavatkozás automatizálására, radikális meggyorsítására tett ígéret – Musk reméli, hogy erre specializált műtőrobotjával egy órára, és egy délutáni bennmaradásra rövidül a procedúra. A felhasználói élményt maximalizálni kell.
A hangsúly az élményen van, ugyanis Musk ügyel arra, hogy mint minden projektjénél, a PR-tartalom itt is a felhasználóbarát leíráson, a szimpatikus sci-fi ötleteket kézzelfogható valóságra váltó populista közvetlenségen keresztül váltódjon át tőkeerővé – ki gondolta volna pár éve, hogy egy magáncég ismét amerikaiakat juttat a Nemzetközi Űrállomásra, vagy hogy egy meggypiros kocsit látunk tempózni a Mars felé? Új és új projektek kerülnek elő Musk háza tájáról, ő pedig közvetlenül a twitterről tudósít nekünk a fejleményekről – rendkívül átélhető, erős képekről van szó, amelyeknek a hatékonyságát nem túl okos dolog lebecsülni. A kollektív vágyakozás erejét, a képek erejét szokás ugyan politikai, szociológiai alapon tárgyalni (és főleg, mint a náci rezsimek esetében, utólag), de a tudósok, szakértők és publiciszták kétkedése, tárgyi kritikája ebben az esetben gyakran célt téveszt.
Ahogy Donald Trump politikai befolyását sem csökkenti az, ha mindenféle újságírók rámutatnak a vállalkozásai veszteséges voltára, Musk projektjei is kevésbé az ígéretek betartásával, vagy a forradalmi ötleteikkel hatnak ránk – nem a belátható, kézzelfogható haszon, vagy a független újítás a velejük, hanem hogy a lelkünk mélyével, az idő-észleletünkkel kommunikálnak. Jegyet kínálnak nekünk egy izgalmas jövőbe, ahol a távoli múlt ábrándjai valósággá válhatnak – tárgyaknak parancsolhatunk az akaratunkkal, emberi kolóniák jutnak el a Marsra, önvezető autók árasztják el a bolygó nagyvárosait. Musk minden vállalkozása mögött van egy techno-utópisztikus vízió egy olyan világról, amit a népszerű sztorik már egy évszázada ígérgetnek nekünk, de helyette csüggesztő háborúkat, egykulcsos adórendszert, a kuktafedél alatt melegedő Földet és problémás párkapcsolatokat kaptunk. Mindehhez csak a távoli vezetők, arctalan szaktekintélyek cinizmusa járt, amolyan sztoikus kommentárként: ez van, ezt kell szeretni. Ne tessék túl energikusan nyújtózkodni a politikai-ökonómiai takaró szélei felé.
Így hát a szakértői szkepszis rossz húrokat pendít, amikor – egyébként jogosan – rávilágít, hogy a Neuralink portfóliója már létező fejlesztések és minden alapot nélkülöző, science-fiction fantáziák esetleges elegye. A kortárs vállalati elitben ugyanis ez nem számít. Ami a konkrét fejlesztéseket illeti, vagy megvalósulnak, vagy nem – ez nyitott játék, és a kollektív képzelet becsatornázása tényleg csodákra képes. Persze mielőtt emlékek lementéséről, meg digitális örök életről beszélünk, nem ártana az agyunk belső életét, az emlékek, gondolatok működését pontosan érteni. Ez egyelőre nincs még itt, és úgy tűnik, az alapvető koncepciókkal sem stimmel minden. Pusztán a megértés sem garantál gyakorlatba átültethető, felhasználható tanulságokat. Nem ártana tudnunk, hogy reagálnak lekicsinyített ökoszisztémák egy idegen égitest poklára. Majd útközben kitaláljuk, tweetelné Elon Musk válaszul, és nehéz lenne nem lelkesedni érte.
Egy úttörő vállalkozás tőzsdei értékét tehát nem csak a tetszetős diagramok, a valós innováció garanciája adja, hanem a kényszerszituáció kiélezettsége, ami egy-egy jól csengő mottó zászlaja alá terelt tudósok, mérnökök, informatikusok és mezei dolgozók folyamatos helyzetbe hozásából áll, és az így kikényszerített eredmények ingatag alapjára építi a vállalat jövőbe rugaszkodását – a Theranos-szal hatalmasat zakózó Elizabeth Holmes ilyen szempontból nem kivétel, hanem inkább ügyetlen fősodorbeli. A konkrét fejlesztések nem feltétlenül a vezetés szilárd elképzeléseinek, szakértelmének köszönhetően bontakoznak ki, de nem is teljesen a kalandor vadkapitalisták pillanatnyi spekulációinak a termékei: nem árt tudni, hogy mint az sok feltörekvő vállalatnál látható, Musk cégei is felerészt állami beruházásokkal, jókora támogatásokkal, kedvezményekkel megtolt projektek. Természetesen ezek a pénzek sem a semmiből teremnek elő, hanem az egyszeri adófizetők kezeskednek értük, még ha erről nincsenek is megfelelően tájékoztatva. Az online médiákon terjedő, átélhető technokrata víziók a változás gyümölcseitől elzárt tömegek figyelmét fókuszálják a pillanatban, és ezt a fókuszt nem csak az olyan cégvezetők hasznosítják (nagyjából egyetlen tartós, valódi értékként), mint Elon Musk, hanem politikai szereplők, pénzügyi partnerek és befektetők, lelkes youtuberek, kattintás-optimalizált szerkesztőségek, insta-sztárok és egyéb másodvonalbeli hangadók is. Így működik a virtualitás a gyakorlatban, legalábbis a kortárs rablótőke menedzselése alatt.
Ami pedig a nagyon is élő-lélegző munkaerőt illeti, ők hálásak lehetnek, amiért egy álom megvalósításában segédkezhetnek. Igaz, hogy ez jelentős szakmai kockázattal, alacsony fizetéssel, magas órászámokkal és a munkahelyi kizsákmányolás ezer fajtájával járhat, de ki akarná a CV-jében azt látni, hogy kitették a Teslától – Musk egyik cégétől, ami mostanában egyet jelent magával az Innovációval. A fickó lángszórókat is gyárt, és nemsokára tényleg törhetetlen üvegű, erődszerű autókat, puszta szórakozásból; az ilyesmi úgy pörgeti a kontentet a neten, ahogy egy kontinensnyi tide pod-zabáló tinédzser se tudta volna, a távoli 2017-es évben.
Az örökké a kapitalista berendezkedés szélén ténfergő balosoknak azért fel van adva a lecke: a furcsa, emergens kollektív húzóerő, ami ilyen fantomvállalkozásokat nem csak hogy életben tart, de a gazdasági élvonalba röpít, hatalmas fegyver, és egyelőre csak milliárdos enterpreneur-ök találnak fogást rajta – mint az látható, a konstans értékképzés munkapadja mögött államok, cégbirodalmak, spekulánsok és egyszeri netfelhasználók is állnak.
Az aggodalom mindenesetre jogos, hogy bár csábító a jövő, ahol a Marson lépkedő kiborg félistenek emelik magasba az emberiség zászlaját, de azt a zászlót jobb lenne talán nem privát vállalatok kezében látni. Illetve tudni, hogy az a kéz – a piac jobbára láthatatlan keze – mikor, és hogyan nyúlkál bele emberi fejekbe, a megnyitott csatornákat ki kontrollálja. Egyébként pedig nagyon könnyen osztható reményekért cserébe a mindenféle korlátozást levetkőző piaci logika nekilendül, hogy az átlagemberek utolsó védősáncát is felszámolja – a jelenségek peremén billegő saját magukat.
Forrás: HoBol
