Idén áprilisban, nyolcvankét évesen meghalt John Conway matematikus, testében a vírussal, ami most az emberi fantáziát az élet-halál kettőséhez, és a társadalmi rendszerek gondolatához láncolja. Minthogy ismert és elismert tudós volt, meglehetősen szenvedett a hírnévtől; akár a sikeres rocksztárok, fiatalkori népszerűsége árnyékában élt.
John Conway – rigorózus akadémiai munkája mellett – a logikai játékok lelkes gyakorlója (és kiötlője) volt, majd 1970-ben matematikusok és laikusok ezreinek a szívébe írta be a nevét, amikor publikálta az Életjáték alapszabályait. Conway Életjátéka nullszemélyes sejtautomata, algoritmikus rendszer, univerzum-parafrázis, és nem utolsósorban remek időtöltés azoknak, akik szeretnék a Jóisten helyébe képzelni magukat, a deisták passzív teremtője helyébe, aki a mozgásba lendült Művet, a saját fogaskerekein a jövőbe bontakozó világot csak visszavonultan szemléli ( ezzel a kellemesebbik pozíciót foglalva el a Madách-féle tragédia-világban).
Az Életjáték négyzetrácsos papíron, egy maroknyi rém egyszerű szabály alapján bonyolódik, fejlesztésekor még egy népesedési modellre hasonlít: a betöltött kis négyzetek „élőnek”, az üresek „halottnak” minősülnek, a túl sok, vagy túl kevés betöltött szomszéddal rendelkező mezők kihalnak, míg a pont három élő szomszéddal rendelkezőkbe élet – egy apró jel – költözik. És ennyi. Nullás és egyes, kitöltött és üres pixelek váltakoznak, a játékos szerepe csak annyi, hogy egy kezdőállapotot, tetszőleges felállást adjon a rendszernek, ami utána a saját törvényei szerint alakul. És a rendszerben, bizonyos konfigurációk hatására egyre bonyolultabb struktúrák, önmagukat másoló, a pályán mozgó alakzatok jönnek létre, egymást megsemmisítő, vagy átformáló pixelhalmazok burjánzanak. Kvázi-élet, világegyetem-homonculus.
A kiadása után eltelt 50 évben, pláne a számítógépes rásegítés hatására, miniatűr ökoszisztémák virultak ki Conway rasztervilágában. Csupán az alapszabályokból ez a formagazdagság megjósolhatatlan volt – ahogy az is, hogy a játék algoritmizálható, programrendszerként is használható. Számítógépet lehet csinálni belőle (még ha elég lassút is).
Conway a későbbiekben, ha az Életjátékkal mószerolták, sietett kifejezni az utálatát a téma iránt (bár ez idősebb korára valamiféle bölcs elfogadássá szelídült). Olyan áttörései mellett, mint a halmazelméletek gyarapítása, szürreális számrendszerek, szabad akarat-tételek kidolgozása, nem tartotta különösebben nagy matematikai teljesítménynek – a szakmai elismerés mellett a kívülálló közönség ragaszkodása inkább terhes dolog. Az Életjáték morózus atyaúristene nem sok örömet lelt egy szellemi értelemben befejezett projektben. „Olyasmi, mint a létező élet”, „talán a világ is hasonlóan működik” – az igazi tudósokat, meg a tisztességes gondolkodókat és egyéb szakembereket nem sokáig foglalkoztatják a metaforák. A lényeg máshol, a furcsa anomáliák, paradox problémák körül lenne ugye.
Mindenesetre aki fogékony a költői párhuzamokra, találhat némi keserű iróniát abban, hogy Conway végül a legegyszerűbb, esztelen szaporodásra, életalatti sokasodásra tervezett fehérjegépeknek, a vírusoknak köszönhetően lépett ki közülünk. Még szerette volna megélni pár matematikai sejtés, hipotézis kidolgozását. Munkássága, öröksége olyan gazdag, hogy külön fiók-mindenséget kéne berendezni neki. A dolog állítólag folyamatban van.
Hordós Boldizsár
