Egy távoli, kopár bolygón két android: Anya és Apa nevelik az ateista emberiség maradékát. Hat gyerek, a munkához, nélkülözéshez szoktatva, ám pár év múlva már csak egyikük él – nem akar összejönni az emberiség-restart a robotpárnak. Apa vigasztaló és gondterhelt, Anya a protestáns mátriárka alaptípusa, feszült, képmutató, fejben máshol jár. Nem is csoda, hisz a gyereknevelést igazából csak szakmányban űzi, képesítése szerint a naphívők félelmetes fegyvere, technokrata, gyilkos bálvány, akit mintha Fritz Lang valamelyik rémálmából kölcsönöztek volna. Aztán egy vállalkozó szellemű ateista új programot, és a beteljesületlen szerelem élményét adja neki – ő egy személyben új Ádám, új Pügmalión. Jó sok kulturális referenciát kutyul össze a sorozat, a sikerültebb pillanatait is ez a furcsa, borongós eklektika adja, meg az, hogy – a kíméletlen disztópia, brutális fordulatok ellenére – kellemesen komolytalan tud lenni. A remény és a konfliktus egyszerre üti fel a fejét a bolygón, amikor böhöm űrbárkákon militáns napimádók jelennek meg, Anya pedig új gyerek-muníciót kap a kültelki CSOK visszaigénylésére. Meg persze arra, hogy a levegőben lebegve rémült embereket hajkurásszon, akik a kis mauglikra, elragadott farkaskölkökre pályáznak.
Az utóbbi évek sci-fi eposzaiban jellemzően egymástól elszakított gyerek-szülő párokat kellett néznünk a rideg kozmosz háttere előtt (Csillagok között, Proxima B, Hold, Eredet), az ilyesféle túlzottan is könnyű melodráma itt kétszeresen megcsavarva jelenik meg: egymás mellett látjuk a robotok küszködését egymással, meg az innen-onnan beszerzett, renitens lurkókkal, és egy emberi párét, akik a szó szoros értelmében mások bőrébe bújtak, hogy a napimádók űrbárkáival menekülhessenek a pusztuló Földről. Csakhogy a vallásos házaspárnak, akiknek a helyébe léptek, gyereke is van, így kénytelen-kelletlen magukhoz vesznek egy gyanakvó kissrácot – vele előbb a kényelmetlen tettetés, később az őszinte ragaszkodás szálait szövögetik. Aztán Anya közbelép.
A történet alapkonfliktusát a két unortodox családmodell, és két, tőlünk jócskán idegen világkép egymásra fenekedése tartja fönn, meg persze az, hogy az amerikai sorozatok hagyományához híven Nyugtalanító és Rejtélyes dolgok történnek, sötét, kibeszéletlen titkok sejlenek föl a karakterek előéletében. A misztériummal, meg a traumatizált múlttal való kártyázás a kevésbé érdekes rész, de a bizarr, 30-as/50-es évek sci-fijeit idéző hangulat és világrajz, a szórakoztató színészi játék, és a műfaj alapmotívumainak kreatív átvariálása erős pontjai a sorozatnak, ami – feltehetően Ridley Scott védnöksége, neve alatt – mer egy meglehetősen elidegenített szituációt tálalni föl nekünk, és közben a humanista lózungoktól is megkímél minket. Ne legyen kétségünk, ez sem hardcore sci-fi, és a technológiai fantáziákat, robotokat és harcos, űrjáró egyházakat elsősorban kulisszaként, vagy allegóriaként használja föl ahhoz, hogy emberi dolgokról – a családi modell szétbomlásáról, lehetetlenségéről, kapcsolatokról, gyermeki lázadásról – beszéljen nekünk; a férfiak vágyával járó szükségszerű tárgyiasításról, annak melankóliájáról és következményeiről regéljen (lásd még: Casanova, Ex Machina, Her). De közben, stiláris sutaságai ellenére tud érdekes is lenni, szellemes húzásokra építeni: az istentagadó gépek végletesen dogmatikusak és fundamentalisták, a monoteisták zászlóvivői pedig opportunista köpönyegforgatók. A Nagy Családi Ellentétben senki sem teljes jogú rokon, egyesek robotok, mások árvák, identitás- és gyerektolvajok, akaratuk ellenére teherbe ejtett tinédzserek, és a vívódásuk mögött mégis régről ismerős dilemmák, szándékok tűnnek elő – elvégre egyikünk sem tölti be maradéktalanul a rá szabott szerepeket, lötyög rajtunk a kabát. És közben próbálunk emberi kapcsolatainkhoz, amennyire a notórius hazudozás, elfojtások és ambíciók engedik, szeretteink ellenében is ragaszkodni.
