Valamikor a harmadik évezred derekán behemót űrhajót indítanak a Tau Ceti rendszer felé, fedélzetén a földi ökoszisztémák kicsinyített másaival, és 2100 telepessel. Új otthont keresnek az emberiségnek, akik a katasztrófa-marta, vízlepte Földről tekintgetnek a csillagok közé, a feneketlen mélységeket nyitogató mennyboltra. A cél jó messze, 12 fényévnyire van, ami kozmikus léptékben a közvetlen szomszédságunk – bizony, kietlen ugar az Univerzum. Amikor bekapcsolódunk az utazásba, a hajó már közelít a célhoz, a Tau Ceti/e holdjához (ez lenne az Aurora). A hatodik generáció nő föl, akiknek a bárka mesterséges palackvilága az otthonuk. Freya, a főszereplőnk benszülött hajólakó, ahogy a szülei is. Édesanyja, Devi főmérnök-megoldóember, az ő ügye a sokasodó krízishalmaz, ami az élet fenntartását jelenti az acélfalak között – pontosabban maga az élet, az irányíthatatlansága, törékenysége és uralhatatlansága a probléma. Devi jobbkeze a hajó mesterséges intelligenciája (a továbbiakban egyszerűen: ‘Hajó’), aki a főmérnök utasítására hajónaplót készítget – ezek az eleinte csikorgós, lábjegyzetelt beszámolók adják a narrátori hangot a könyv második felében, általuk bomlik ki elénk az utazás története. Azt is végigkísérhetjük, ahogy a leskelődés, jegyzetelés közben Hajó fokozatosan egyre emberibbé válik, szereplőként, kvázi-szervezetként kezd tekinteni magára – a karakterrajzok közül talán az övé a legmegkapóbb a könyvben. Az emberi rakomány sorsa egyébként nem könnyű, nem csak a biológiai rendszerek állandó krízisével, a hajótest hibáival, de az új otthonnal is akadnak gondok: mint minden kényszerből összeállt csoportosulásban, a telepesek közt is felüti a fejét a viszály, az anarchia. Mikropolitika a közömbös semmi peremén, az emberi projekt tévelygése a saját koncepciói közt.
Kim Stanley Robinson afféle anti-scifit írt, téziskötetet a modern tudományos képzelet egyik ős-toposzához. Az űrkutatás orosz szülőatyja, Ciolkovszkij mottója egy évszázada visszhangzik az emberi fantázia tereiben: a Föld csak a bölcsőnk, az ember sorsa, hogy kirajzzon az Univerzumba, benépesítse azt (ld. Interstellar). Az utóbbi években reneszánszát éli ez az űrbe vágyó eszképizmus, de a bölcső-hasonlat megszületése, az ötvenes-hatvanas évek űrprogramjai óta lelkes tudósok és amatőrök ezrei dolgoznak az ügyön, generációs hajókat, aszteroidákba rejtett mikrovilágokat terveznek, melyekkel a csillagokat elválasztó irdatlan tér- és időtávok áthidalhatók lehetnek. A probléma rendkívül összetett, és Robinson elsősorban a gyakorlati buktatókkal foglalkozik. Az egyelőre a földi felszínen lefolytatott zárt ökoszisztéma-projektek kudarca, a szigetvilágok állatainak elkorcsosulása figyelmeztető jelek: eléggé úgy tűnik, hogy egy önfenntartó és belakható bioszféra lekicsinyítése majdhogynem megoldhatatlan feladat, az élet elszakítása a Föld felszínéről kockázatos vállalkozás. Lehet, hogy a földi élet – és így az ember is – olyannyira a bölcsőjéhez idomul, valamint saját, önmagát átszövő jelenlétéhez, hogy a halott és az élő célállomás ugyanolyan rossz perspektívák a számára. Hiába rugaszkodunk el a végtelenbe, ha a leküzdendő akadályok egyike mi magunk vagyunk. Minél nagyobb tömeget indítunk útnak, annál tovább tart, de minél kisebb az élettér, annál biztosabb a katasztrófa.
Az Aurora nem csak emlékeztet minket arra, hogy Földből nincs repeta, meg hogy az ember léte nem önmagában álló valami, de ezt szájbarágós tételmondatok nélkül, moralizáló beijesztés nélkül teszi – a rideg külvilágban sodródó emberi csoport talán az egyik legősibb történetfajtánk, a telepesek dilemmája egyszerre archaikus, és fájóan közeli. Robinson a szokásos NASA-pátoszt is tudja árnyalni, nála a Nagy Humánus Űrprojekt nem az örök béke, az összefogás záloga. Földi tartózkodásunk azon szakaszába ért, ahol nem lehet többé új területeket gyarmatosítani, gyarapítani az életteret, immár a saját tetteink hatásterén belül tartózkodunk, az ember ideje, esetleges pusztulása (milliónyi más fajjal együtt) nem egy külsődleges esemény keretei közt zajlik. Hogy még egyértelműbbek legyünk, a Föld maga a hajó, átalakuló, összeomló rendszereivel, ahol nem az élet sorsa a tét (az élet, köszöni, meglesz), hanem az általunk ismert környezet sorsa. A Föld suhan a jövő felé, és egyelőre senki sem ül a pilótafülkében. A milliárdosok, mint Elon Musk, meg Jeff Bezos, azt mondják nekünk, lehetséges hídfőállásokat verni a kozmoszban, a belakott vidék határait az űr távlataiba kiterjeszteni – a SpaceX a marsi kolóniák képével toboroz, Bezos önfenntartó űrállomások vázlatát mutogatja. Az ötletben ott bújik a remény, hogy a végtelen növekedésre alapuló világrend új játékteret kaphat, elvághatja magát a következő kihalási eseménybe menetelő földgolyótól. És ott bújik a gondolat, hogy az itteni létünk menthetetlen. A kollektív fantázia más világok benépesítésével foglalkozik, de a jelenlegi szisztéma átalakítását – a növekedés visszafordítását, a koordinált együttműködését elképzelhetetlennek tartja. Az Aurora a képzelet tragédiája, mint minden jó sci-fi, a jelenről szól, egy réges-régi történeten, a jövő kísértetén keresztül.
Hordós Boldizsár
