Michael Mann nem csak a szürke öltönyös, gondterhelt férfiak, meg a fura zeneválasztások rendezője, hanem az a figura is, aki a kétezres évek derekán végre rosszfiút csinált Tom Cruise-ból. Rendszerint érdekes hajlandóságot mutat a bebetonozott zsánerek kiforgatására – olyan zsánerekről van szó, amelyeknek okleveles építőjeként tartjuk számon. Az alapfelállás ismerős: fölhevült, az óceán partjáig terpeszkedő Los Angeles, a ‘80-as évek hangulatát őrző üres éjszakák, fonódó autósztrádák, bűnfilm, akció, a leszámolás ígérete. Délutáni műsorsáv, Dörner György szinkronhangja. Édesapa, ahogy leutánozza Al Pacino szemmeregetését, és azt mondja: nahát.
Ilyen alapjegyekből építkezik Mann egyik utolsó korrekt filmje, a Collateral is, a keleti parti ámokfutások kései leszármazottja, mégis többfelé kilóg az unásig járatott műfaji manírok alól, néhol az amatőrfilmes esetlenség, néhol az érdekes filmnyelvi kísérletek felé. Jobb lenne Mannban talán az utóbbit értékelni. Mert bár tényleg izgalmas, ahogy Al Pacino és Robert De Niro egymásnak feszül (Szemtől szemben), Brian Cox rideg, ripacskodástól mentes Hannibal Lecter (Manhunter), a férfiszereplők jólesőn szótlanok és magabiztosak, a nők gyönyörűek és kiszolgáltatottak, de Mann filmjeiben inkább az az érdekes, ami – meglepően finom eszközökkel – túlmutat az ismert-szeretett modoroskodáson; bár a szürke zakó itt is remekül fest Tom Cruise-on, a fülledt, kiégett LA olyan vészjósló és csábító, mint mindig, de a főszereplők mégsem ők, hanem Jamie Foxx, egy balszerencsés taxisofőr, aki szeretne egyről a kettőre jutni, csak épp nem úgy, ahogy különféle agresszorok rákényszerítik.
Ha a filmekből kéne ítélnünk, a kaliforniaiak élete nyolcvan százalékban a közlekedésről szólhat. Ennek a mítoszkörnek a Hermésze Jamie Foxx, aki egy jól sikerült fuvar után olyan embert vesz föl a taxijába, akit nagyon nem kéne: az őszre festett hajú Tom Cruise-t, egy elegáns, de kíméletlen orgyilkost, aki túszul ejti főhősünket, és mindenféle helyszínre hurcoltatja magát, ahol embereket likvidál – szegény Jamie Foxx meg egyre idegesebben markolássza a kormánykereket, miközben a hátának szegeződő pisztoly, és a lebukás veszélye fenyegeti folyamatosan. Ha a kényszerű túlórázás, meg hullák csomagtartóba gyömöszölése nem lenne elég neki, futtában még leckéket is kap az életről. Hogy hogyan kell tökös, határozott amerikai férfiként viselkedni.
Mint az amerikai mesékben, mítoszokban mindig, itt is a lúzer-nyertes tengelyen mozgó hősöket látunk, akik vagy igyekvő, tisztességes polgárok, vagy ügyeskedő vagabondok. Ez a négyes mátrix adja meg mindenkori szereplőink alapállapotát, és a Nagy Amerikai Szorongás alapképletét. Jamie Foxx, a kuporgató, az agyát is kidolgozó kisember a tisztességes polgár véglete, a lúzer-régió alsó felén, de SpongyaBob, bár törvénytisztelő, hétköznapi szivacs, a nyertes sávba tartozik. Tom Cruise az abszolút vagabond, és abszolút nyertes pólusaként kezdi, Shaldon J. Plankton viszont, bár bűnöző lángelme, mégiscsak vesztes marad. A nyertes-vesztes és mintakövető-anarchista tengelyek szélső tartományain elhelyezkedő figurák feszültsége adja az átlag amerikai sztorik vázát, játszódjanak azok egy eltérített taxiban, a Rozsdás Rákollóban, vagy a híres-hírhedt középiskolákban, ahol a sportoló übermenschek duci matekosokat esznek reggelire. A közös indíték pedig a Siker, legyen bár az anyagi, érzelmi, vagy a forgatókönyvíró giccses értékítélete szerint vett erkölcsi siker, a Lúzer-tartomány lakóinak szüntelen törekvése felfelé, a Nyertes-birodalom hegyormaira, ahol az integráns személyiség levegője uralkodik, a szorongás pedig eloszlik végre. Persze ehhez a vesztesnek meg kell tanulnia a sarkára állni, minimum egy érzelmi válságot átélni, és úgy általában felszegett állal, tökös magánzóként viselkedni. Kiharcolni az élettől, ami jár.
