Most akkor várjunk RÁ vagy ne várjuk RÁ?
Már megint itt van a szerelem,
már megint izzad a tenyerem.
Minek? Minek? Minek? Minek?
(A. E. Bizottság)
Elviharzott a romantika a forradalmaival, majd jöttek a következő évtizedek, másfél évszázad, kiábrándulásokkal és háborúkkal, médiahisztikkel, vásárlói kényelemmel tele és az ember életéből szép lassan vesztek ki a nagy felindulások. A kabátos férfiak, akik február közepén, a locsogó esőben állnak az ajándékos bódék előtt és plüssnyuszit meg rózsaszálakat raknak a pultra, inkább nem nyilatkoznának. Egyesek magánéleti válságban vergődnek, a család vigasztalón szól: „ne hibáztasd magad, nem ő volt az igazi!” Erről akár egy Zorán-számot is lehetne írni, de mivel a célunk nem a béna önsajnáltatás, lássuk a tényeket!
Az utolsó Közös Nagy Élmény valahogy a szerelem lett, meg az egyetlen front, ahol többségünk az életébe beköszöntő Nagy Változást várja. A szerelem és azon belül is az Igazi végleges megtalálása lett a hétköznapi csodavárás fővonala (meg a kamaszlelkű renegátok köpőcsészéje, akik valami giccses összeesküvést látnának inkább a dologban). A téma körül azért is nagy a zavar, mert a médiapiac és a szórakoztatóipar is milliárdokat profitál a szerelemből, közben pedig komoly tudósemberek magyarázzák nekünk, hogy a dolog nem egyéb, mint az emberi agyban előálló hormonvihar, ami a közösüléssel hozható kapcsolatba.
Egyszerre építjük magunkba az összes elkoptatott közhelyet a Nagy Ő-ről, és azt a fajta hideg számítást, ami az emberi kapcsolatokat is a hasznos befektetés/káros befektetés skálán vizsgálgatja. A szerelem, mint élmény és valóság sokszoros támadás alatt áll, és nem csak azok részéről, akik illúziónak, giccsnek és hasznos elmezavarnak minősítik, de a médiarezsimek részéről is, akik a szerelem kizsigerelt, ártalmatlanított pótlékait gyártják le nekünk. Az utóbbi vonal terméke az Egyetlen Igazi vágyképe is.
Ha hinnünk kéne a tinimagazinoknak, meg az amerikai filmeknek, mindegyikünkre vár egy bizonyos Valaki, akit pont nekünk teremtettek – ez praktikus okokból természetesen nem lehet igaz. De nem is a tényszerűségével van gond:
a nagy Ő képe, akit csak nekünk szánt a sors, egy örökké beteljesületlen vágy kell, hogy legyen.
Mivel élő ember nem tud megfelelni neki, mindig a bizonytalan jövőbe vetül, addig is maradnak az időleges megoldások, frusztrált bepróbálkozások és az álmodozás. Az egyetlen, Pont Jó Kapcsolat álma nagyjából úgy funkcionál, mint a Tisztességes Rab mítosza a haláltáborokban. A lágerekben az a történet járta, hogy a szomszédos barakkban él egy tisztességes rab, akit nem törtek meg, aki hű marad az elveihez, és egyszer mégis kijut majd. A foglyok még azt is tudni vélték, hogy kiről van szó, egy ismerős ismerőséről talán; valakiről, akinek sikerült időnként önzetlennek maradnia. Természetesen a Tisztességes Rab kitaláció volt, hasznos délibáb, ami a mindennapi túlélést segítette, virtuális ellenpontja volt az elállatiasodásnak.
A romantika korában a szerelem nem csak egy privát stratégia volt a boldogságra, hanem lázadás is, meg kb. kétszemélyes tömegkarambol. Lázadás a társadalmi osztályok ellen, a cinikus, haszonleső polgári miliő ellen, a kíméletlenül praktikus paraszti kultúra, a megnyuhászkodás, a konvenció kényszere ellen – és nem utolsósorban saját magunk ellen. A patetikus monológok a szerelem végleteiről nem csak a színpadiasságnak szóltak, hanem rögzítették a zavart, amit egy szerelmes ember érez, és ezért túlzó gesztusokban fejezi ki magát. A szerelem nem csak a jól körülrajzolt helyéről billenti ki az embert, de saját központjából is: a hobbijait, barátait már nem találja elég érdekesnek, összeveszik a családtagjaival, mániákusan csekkolgatja a messengert és a saját tükörképét. Rádöbben, hogy idétlenül fest, belső párbeszédeket fogalmazgat. Pózol, műmájerkedik és szorong. Még ha a szerelme oldalán is van, bár időnként boldog, de aggódik és féltékenykedik, majd túlzottan nagyvonalú, unatkozik a randin, aztán a másikat hiányolja – hirtelen gonosz közhelyek áldozata lesz. Mindent összevetve, ez nem a harmónia állapota (és az embert csak kevéssé kárpótolja, hogy épp az igazságé). Nem csoda, hogy a romantika óta sokan, egyre többen, csoportonként megújuló erővel a felszámolásába kezdtek. Még ha a színlelt méltatáson keresztül is.
Könnyű kinevetni a popkultúrát a blőd baromságaiért, amikor a romantikus megváltásról ígérget, és nehéz ellentmondani a szakembereknek, amikor dopamin-szintekről, családi modellek megújításáról beszélnek nekünk a katedráról lefelé. A szerelem, mint tudvalevő, az instant, tartós boldogság földi mennyországa, vagy pedig testi funkció, ami érzetében és hatásaiban a drogozáshoz hasonló: akárcsak az alkoholt, és egyéb legális szereket, ezt is mértékkel kéne fogyasztanunk. Nem tudom, ezen a skálán hol helyezhető el a – bizonyára baromi ódivatú, sőt, lepattant és furcsán káposztaszagú – nagymama, aki az utóbbi 15 évében a férje sírjához járkál ki, úgy is, ha a jeges járdán eltaknyolással nem csak két hét kellemetlenséget kockáztat ám. Vagy a két tinigyerek, akik a saját anyjuk arcába hazudnak, és ráadásul, ami aggasztóbb, a tanárok és barátok arcába is, csak hogy egymással lehessenek. Vagy a fiatal házaspár, akik, bár észre sem veszik, egymás rémálmait álmodják, egymás gesztusait veszik át, és közben furán idegenek is egymásnak: mint két barát, akit besoroztak, és most a lövészárokban néznek át a másikra, kinn az unalom és a genyózás krátervilága, és szakaszosan, eresztékeiben meg-megfagyni látszik az idő. Elég szar üzlet, mondhatnánk, meg nehéz is kontent-pozitívvá tenni. Párommal Létbizonytalanságban, közös fotó az elbukott jövőképek peremén. A szerelem rossz befektetés, tessék megérteni.
Amikor az ember tudattalanul is az Igaziról fantáziál, követelményrendszert állít össze, és minél több esélyt szabotál el, annál hosszabb lesz a lista, és annál nehezebben tud neki bárki is megfelelni.
A listát még csak nem is ő írja, a boldogságról, meg örök stabilitásról szóló részek már eleve benne vannak.
Újabban már szokás osztani a bölcsességet, hogy nagyszüleink idejében még megjavítottak dolgokat, nem eldobtak, de ez aligha ment meg olyan kapcsolatokat, ahol a hitelt perkálni kell, a kocsi hengerfejes, és két hónapja nem alszik a gyerek – és ezzel egy atomizált családban, a párkapcsolat jegyében kéne megvívni, minderre a szerelem lenne a zálog. Úgy, hogy a boldogságot – papíron – a másik szavatolná, a Legfontosabb Egyetlen, aki épp kisgatyában lopja ki a joghurtot a családi adagból, mert a kocsiban üléstől és a vízhiánytól állandó szorulása van. Meg kell tanulnunk gondoskodni magunkról, és a másikról, mondja a néni a reggeli műsorban, és csak páran érzik a tompa indulatot a testük mélyén.
Mint a fontos dolgoknak általában, a szerelemnek sincs tartalmi garanciája. A jó film nem attól jó, hogy magas az információtartalma – ahogy egy jó beszélgetés sem. A Jóistent sem túl elegáns elbukott ügyekért mószerolni. Ahol a közös problémák megoldásáért, és saját boldogsága megtalálásáért is az egyes ember felel, nem sok helye marad az ilyesminek – a szükséges ambivalenciának. A szerelem hiába mélyen egyéni élmény, nem a személyiség kiteljesedéséről szól. Badiou úgy mondaná, hűség valamiféle igazság-eseményhez, ami pont az egyéniség feladásával válik lehetségessé. Egyébként pedig, meglehetősen olcsó: ingyen jár, és ha viszonzatlanul is, de mindenkinek.
Hordós Boldizsár
Szerkesztői megjegyzés: A cikket a szerző lapzárta után megpróbálta visszavonni, mert időközben szerelmes lett, de „a pénztártól való távozás után reklamációt sajnos nem fogadunk el!”
