Csak a lelki sérülteknek kell a terápia?
Bár gondjaink vannak, de félünk elmenni pszichológushoz, de közben halljuk azt is, hogy valójában nincs mitől tartanunk. A műveltebb hozzászólók úgy sejtik, társadalmi stigma van a gyakorlaton, az egészség-centrikus, munkaelvű kultúránk nem tűri a betegséget, a gyengeség beismerését. Úgy lettünk kondicionálva, hogy a segítségkérés a megadás jele – és egy olyan munkaerőpiacon, ahol a terhesség, a terápiás kezelések bevallása kockázati tényező, a dologban lehet is némi igazság.
Ez az állítólagos közös fóbia a kiszolgáltatottságtól való (nagyon is jogos) félelemből ered. Ahogy az ember a saját jól felfogott érdeke ellenében is kerüli az orvost, aki alkalmasint műszereket szuszakolna különböző testnyílásaiba, a mindenféle külső behatások elleni védőháború frontját a legtöbben az énjük – lelki tartalmaik, testük, szokásaik – határáig engedik. Rossz munkahelyen szenved az ember, ahogy elfuserált családi viszonyokban is, de az emlékezete, énképe legalábbis intakt maradhatna. Nem egy lelkesítő gyűjtemény, de legalább senki sem nyúlkál bele. Sokak egyetlen menekvése egyfajta kellemes disszociatív zavar – emlékpörgetés, az egyszemélyes életmozi nézegetése. Ők nem vennék jól, ha egy udvarias mosolyú szakember ülne be melléjük, és mindenféle kérdést tenne föl nekik a filmről.
Márai jegyzi meg, hogy szegény embernek a betegség a nyaralás, és a legszemélyesebb gondok, személyiségzavarok és beállítódások különös, drámai dimenziókat kölcsönöznek az életnek, ha egyszer valamiféle tartós zavarrá sűrűsödnek.
Egyébként meg a vulgárpszichológia, a személyes indítékok boncolgatása nem csak népi szórakozássá vált, de fegyverré is. Mennyivel könnyebb valakinek a terhelt gyerekkoráról spekulálni, pszichopatának, nárcisztikusnak bélyegezni (és így a személye alatti okokat boncolgatni), mint azzal vitatkozni, amit mond vagy képvisel. A személy hitelének ilyen megbontása, az elcseszett neveltetéssel, rossz pszichés beállítódással fenyítés néha még az empátia álarca mögé is bújhat, valós célja azonban mások függetlenségének, integritásának a megbontása, az elszemélytelenítés, hiteltelenítés – becsicskítás, sommásan. A pszichés kategorizálást az iskolarendszer, a közbeszéd kápói és fegyőrei, a munkatársak és a közeli hozzátartozók is szívesen alkalmazzák. Nem is a felállított diagnózis az igazán romboló, hanem a mögötte bújó felszólítás: az öntudatlan gesztusaid, családi mintázataid, elfojtásaid és rendellenességeid: ez mind-mind a te felelősséged.
Bizonyos problémákra nem elég a család, és sok dilemma egy külső, független szempontot igényel – egy olyan emberét, akinek nem fűződik hozzánk érdeke (tehát nem szerettünk, nem ellenségünk). A pszichológuson kívül nem sok funkciót kínál a társadalom, ami ezt a semleges, passzív, de segíteni akaró hozzáállást adná meg nekünk. Ugyanakkor senki sem választható le a környezetéről, és az egyéni ember lelkiállapota sem csak a szűkebb család hatásköre. Naiv dolog azt hinni, hogy a személyes problémáink gyökerei is kifejezetten a magánvalóból erednek, vagy hogy a lehetséges megoldások az egyén szintjén nyílhatnak meg. Egy lényegében embertelen, rideg rendszer alanyainak soványka vigasz, ha meghallgatják őket. Ha nem is tudatosan, de érzik a ki nem mondott tanulságot: a problémáid egyéniek, gondoskodni róluk neked kell majd – egyedül.
Hordós Boldizsár
