Mint sok remek találmány, a digitális fényképezés is forradalmi újításként kezdte, majd a legszélesebb használatba masírozott, eszközt adva kamaszlányok csoportjainak a gátlástalan hamisításra, az idősebb generációknak pedig hogy újabb panaszos hangokat szőhessenek hozzá a korunk felszínessége felett folytatott lamentációhoz. (Aki élt már vegyes összetételű családban, valamikor a kétezres évek derekán, az tudja, miről van szó). A jelenség akkor vált a netes tartalomszolgáltatás pestisévé, amikor a különféle közösségi szájtok, főként a Facebook és az Instagram lételemmé tették az önhájpolást, meg a személyes szféra önkéntes kiszolgáltatását.
Létezik rengeteg mértéktartó közhely a jelenséggel kapcsolatban. Tudnivaló, legalábbis boomerjeink szerint, hogy a kortárs generációk rettentő nárcisztikussá váltak, mindenki sekélyes és egomán, és egy teljesen hazug énkép fenntartásában érdekelt. A szelídebb hangok a kényszeres szelfizők lelki egészségéért aggódnak, amit a divatipar, a feltűnési viszketegség kötelezővé tétele és a “pillanat varázsának elszalasztása” veszélyeztet. Érdekes módon a gyakorlott szelfizőket nem kérdezik meg az okaikról. Maga a probléma is irreleváns számukra. A probléma nem is itt, az előlapi kamerába csücsörítők életterében tartózkodik, legalábbis nem teljességében.
A generációs hasadékon túl, ami a netes környezetben felnövekedetteket választja el a korábbi nemzedékektől, a jelenségben, és annak tárgyalásában lehet azért érdekes aszimmetriákat találni. Mint a fogyasztói társadalom cikizése, a média által manipulált milliók kárhoztatása, az automatikus szelfi népbetegséggé emelése is részint létező problémákat piszkál. Csak hát a rendes kritika ilyenkor beáldozódik, a szokásos, kötelezően rosszalló, de annál kényelmesebb konlúziók kedvéért. Azt az illúziót nyerjük, hogy könnyen eltávolíthatjuk magunkat a tömegektől.
A közösségi oldalak szerepét ilyenkor legfeljebb az instán-tiktokon pörgő ismerős/rokon lecseszésében emlegetjük fel, pedig a modern netes kultúrák csak egyik leágazása a mániákus öndokumentáció. Az online tartalmak közvetítésével foglalkozó cégek jelentős része a legszemélyesebb adatainkból él, ezeknek az adatoknak a kép formájában történő kikényszerítése, plusz az önkéntes adatszolgáltatás automatikussá tétele a Facebook, Instagram és egyéb közösségi szájtok működtető elve. A Facebook nem csak szelfizésre, megosztásra buzdít, de egyszersmind a valós életeket jócskán ferdítő, szétfilterezett, beállított, pozitívan szelektált posztok tömegével is nyomaszt minket. A negatív érzelmi visszacsatolás, és az (álpozitív) adatszórás kettőse adja az oldalon pörgő kontent áramát, amibe személytelen algoritmusok, adathalász cégek lógatják a milkshake-szívószálat.
Egyébként meg elég igazságtalan egy kalap alá venni egy velejéig bizonytalan, manipulált képektől frusztrált felhasználót, vagy egy, a kor elvárásaihoz alkalmazkodó kamaszt azokkal, akik a szelfizést már a konkrét haszon fejében űzik. A megélhetési influencerek körmére csak mostanában kezd ránézni a törvényhozás, viszont a társadalmi/politikai színezetű promóció továbbra is nagyjából teljes népességi konszenzussal oké. A kólával a kezükben melegjogokért kampányoló hírességeket is a mögöttes ideológiáért kellett ekézni, és véletlenül sem magáért a gyakorlatért – a gesztusért, ami egy társadalmi problémát jóleső megosztásokra, lájkokra és tetemes bevételekre vált át. A filantróp, átszellemült bepózolás ugyanis oldalfüggetlen, és papíron mindenki jól jár vele. Persze nem mindenki ugyanannyira. És lehet, hogy a “felkaroltak”, meg “képviseltek” a legkevésbé.
Ezerszer inkább egy beélőző tinédzser, vagy akár egy, a saját magánvalóját kiárusító instamodell, mint egy mosolygó, komoly és humánus arc, ami a jó ügy érdekében a képtérbe nyomul.
Hordós Boldizsár
